Néha nem is tudom, mit akarunk mi egymástól? Együtt blogolni, barátkozni, egymás agyára menni? Mert annyira különbözőek vagyunk. Ugye, az ellentétek vonzzák egymást, szól a népi bölcsesség. Ez tutira nem így van. Az ellentétek taszítják egymást. Most akkor, ha elkezdem innen visszafejteni a dolgot, indulva a taszítástól, rá kellett jönnöm, hogy mi biztosan nem taszítjuk egymást. De jó! Mert akkor biztosan nem vagyunk ellentétek. Csak mások. Nagyon mások.

Én, aki nem tartom magamat földhözragadtnak, csak egy átlagos életre törekvő nőnek - most tekintsünk el attól, hogy úgysem fog sikerülni – hozzád képest magam vagyok a megtestesült kőbe vésődött ókori lelet. Ezzel szemben te, a szabadon szárnyaló, furán (nekem furán) öltözködő bölcsész (bár egy bölcsész buliban, tőlem kérdezték meg, hogy fodrász vagyok-e - túl színes volt a ruhám- szerintem), iszonyatos érzelmi hullámvasúttal. Akár másodpercek alatt. És ez nem valami megjátszás, hanem ilyen vagy. Oké, én is hajlamos vagyok, most keresem a szót, hogy mire is... A megfelelő talán, a "túlzásra" szó.

Emlékszem, amikor egyszer azt a tanácsot adtad nekem egy randival kapcsolatban, hogy nem kell annyira Editnek lenni. Kicsit engedjem el magam. Meglepődtem, mert én lazának tartom magam. Hát, az is kiderült, hogy minden viszonylagos. Valamihez képest kell értelmezni. És már azt sem bírom, amikor a konyhámban lecsöpögteted a vizet a kőre. Egyrészt mert foltos lesz tőle, másrészt mert én nem használom a konyhát, nálam az a múzeum.

Nem, nem jó szó a hisztizni, mert nem öncélú, amit csinálok. Inkább egózok. Amikor a kedves, türelmes, barátságos, nyitott énemet eluralja az a nagy, csúnya egóm, na, akkor tudok. De te nem. Te alapból vagy elvarázsolt, egzaltált bölcsész. Aki kurva jókat ír. Olyanokat, hogy amit leírsz az betalál. Bele a szívbe. Bele a gyomorba. Oké. De elég. Egyszer, kétszer, háromszor. De nekem olyan, mintha te direkt szenvednél. Előhozod magadból az életed nehéz pillanatait, hogy még egyszer fájjon. Mintha akarattal tépnéd fel a már behegedt sebet, újra és újra. Mert elvisznek az érzelmek. Elárasztanak és elvisznek nagyon-nagyon messzire. Persze engem is elárasztanak, de nem visznek el. Maximum a lábam visz el és futok egyet, hogy ne is vigyen senki és semmi semerre. Kapaszkodom a talajba, te meg nem.

Asszem én repülni sem fogok. Vagyis de, amennyiben repülőre szállok. Te alapjáraton képes vagy rá. Utána meg beszántod, iszonyú mélyen a földet, a becsapódás után. Mert csak úgy simán landolni, nem tudsz. Én csak annyit repülök, amennyi a súlypontemelkedésem amikor felugrok, de becsapódni, azt  én is tudok. És az arcom is bevágódhat a sárba, de ennél lentebb nem szoktam kerülni. Mert ha feltéve - de meg nem engedve - a talajszint alá kerülnék, akkor bizony nem tudnék onnan visszajönni a napvilágra, mert nincsenek meg hozzá az eszközeim.

Neked igen! Az írás. Kiírod, kiteszed, tárgyiasítod. És már vissza is jöttél.

Én meg csak szökdécselek az úton tovább.

Vagy másképp: Lola szerelmet akar, Edit meg dugni.

Ugyanaz, csak másképp. Ezek vagyunk mi.