K 6485. Ez volt a számom. Ezt kellett mondani a nevem után. Nem ment elsőre, meg másodikra sem.

A torkomon akadt. A szó és a történet is. Amikor megkaptam a papírokat, hogy a két nap elzárást kitöltöttem, úgy éreztem, végre a saját életemben vagyok ismét. Edit. Csak úgy, simán. Nehezen tudok írni is róla, beszélni könnyebb. De azt nem tudtam, hogy zokogni fogok meg hányni, mert annyira.

Egy pillanat alatt lettem szabad állampolgárból fogvatartott. Emberből kváziember. Észre sem vettem, csak abból, hogy a helyem már nem az asztal túloldalán, ülve volt, hanem  az asztal mellett, állva.

Hogy nem volt nálam a telefonom. Ilyen tíz éve nem volt. Az emberi kapcsolataim működtetéséhez nélkülözhetetlen, és azzal, hogy leadtam, megszakadtak.

Hogy nem tudtam mennyi az idő, mert az órám nem volt a karomon. Az idő bent nem számít mert mindig mondják, hogy mikor mit kell csinálni. 
Hogy áttúrják a cuccomat. De úgy, hogy kinyomják a krémet, hogy tényleg az van-e benne.
Hogy ki kell engedni a copfom, hogy gumikesztyűs kézzel átvizsgálják a hajam, van-e benne valami.
Hogy le kell vetkőzni és megvizsgálják a testem, hogy van-e rajta külsérelmi nyom.
Hogy a falhoz állva, tenyeret kifelé fordítva motoznak meg. Akkor is, ha előtte már a hajamat is, cipőmet is átnézték.
Hogy nem lehet nálam az övem.
Hogy nyilatkoznom kell, hogy használhatnak kényszerítő eszközöket, ha nem tartom be az utasításokat.
Hogy két kis műanyag lavór a csajka, amiből enni kell.
Hogy engedélyt kell kérni, ahhoz hogy leüljek. Hogy felálljak. Hogy kimenjek. Hogy akármit tegyek.
Hogy a befogadáskor megkapom az ellátmányt: négy tekercs vécépapír, egy fogkefe, fogkrém, sampon, műanyag fésű, egy csomag intimbetét, kanál, kés, villa, két műanyag pohár, egy lavór plusz két kis lavór, ami itt a csajka.

                                                                         Ami az ellátmányból nálam maradhatott

Hogy ezeket batyuba kötve kell vinnem a raktártól a zárkáig.
Hogy a másik batyu a matrac, lepedő, párna, huzat, takarók.
Hogy mindig a fogvatartott megy elöl, oldalt mögötte a fegyőr.
Hogy ha elöljáró közeledik, mindig fel kell állni.  
Hogy rámzárják a cella ajtaját.
Hogy tényleg a rácsokon keresztül adják be a reggelit.
Hogy a villanyt csak kívülről lehet kapcsolni.
Hogy az ablakon nincs függöny, csak rácsok.
Hogy éjszaka óránként felkapcsolják rád a neonvilágítást, hogy megnézzék minden oké-e.
Hogy nem oké, hanem igenis, értettem!
Hogy megtapasztalom, milyen, amikor nem vagyok egyenrangú. Mikor a saját időmmel, testemmel nem azt teszem, amit akarok.

Nem, nem jó hely. Ide senki nem jön be önszántából. Az sem, akinek nincs hol laknia, nincs mit ennie, nincs ruhája és fázik. Aki mást mond, hazudik.
Igen, igen, én akartam. Ki is lehetett volna fizetnem. Nekem lett volna rá lehetőségem, de a többieknek nem.
Nem a nyomor szélét láttam, hanem a belsejét, a mélyét.
Mélykút.