Amikor elváltam 36 éves voltam. Ekkor még nem kezdtem új életet, csak folytattam a régit, a megváltozott körülmények között. Máshová költöztünk, másik kocsit használtam, mert a fő csapás az volt, hogy olyan legyen, amit egyedül is fenn tudok tartani. 2011 őszén költöztünk szét, az első tél a túlélésről szólt. Hogy minden számlát ki tudjak fizetni, hogy a gyerek ne vegyen észre semmit. Ezt erőn felül toltam. Most már tudom, hogy nem kellett volna, mert bár kicsi, de nem hülye, mindent ért és tud. Csak daráltuk a hétköznapokat, iskola, munka, edzés, vacsora, lecke, fürdés, alvás. Még jó, hogy apukája rendszeresen láthatásra vitte, ezért volt gyerekmentes időm. Ekkor még a sebeimet nyalogattam. Bezárkóztam, olvastam. Vártam, hogy teljen az idő.

Két évvel később már felemeltem a fejem és körülnéztem. Úgy gondoltam, itt az idő a szakmai továbbképzésre, még egy diplomát szerezni. És a titkos vágyam is előkerült.

Mert sosem akartam az lenni, ami lettem. Én nem azt akartam tanulni, hanem valami teljesen mást. De szófogadó gimnazistaként végül azt csináltam, amit a szüleim tanácsoltak. Később, többször beszéltem erről a férjemnek is, ő meg érdekesen támogatta ezt, a másik utat. Csináld! Mondta, nem akadályoz semmi, de van kaja? A gyereket hová teszed? Biztos, hogy most ez a legfontosabb? Ne vedd el a családtól az időt! Persze csak az én időmről, és az ő kényelméről volt szó. (De ezt akkor még nem tudtam.)

És belevágtam abba az új, másba is. Aminek semmi köze a tanult szakmámhoz.

Közben találkoztam a fiam egy osztálytársának anyukájával, aki nem értette az egészet. Hát, már nem sok van hátra, itt a nyugdíj, csak addig kell kibírni! Már kialakult az életünk ritmusa, megszoktuk, jó így, nem kell ugrálni. Ezt már ismerjük, tudjuk milyen. Nem kell kaland. Semmilyen értelemben. Mert mi van, ha rosszul sikerül. És hát hogy máshogy sikerülne, akkor, amikor az élet úgy jó, ahogyan van, a változás csak rossz lehet.

Nem is tudtam mit mondani. Igen, lehet, hogy rossz lesz. Igen, lehet, hogy nem sikerül. Igen, lehet, hogy csak pazaroltam az időm, az energiám, a pénzem. Amit a gyerekre is fordíthattam volna. Sőt, igazából nem is kellene másra figyelnem, csak rá.

De jó, hogy nem így tettem. Hallgattam magamra, végre, gimis korom óta először és megtettem.

Hálás vagyok, hogy elváltunk. Hálás vagyok, hogy így, a saját életem irányítása kizárólag az én kezembe került. Ha nekem jó, akkor a gyereknek is jó. Hálás vagyok, hogy meg mertem tenni.

És igen, tök egyszerű: hallgass a szívedre!

Ismét lesz Femina klub. Október harmadikán erről lesz szó, a negyven feletti váltásról. És hogy ez jó!