A Siratófalnál

Az idei év jól alakult számomra. Olyan helyekre is eljutottam, ami bakancslistás volt. 

Ilyen volt  Izrael is. 

Apukám a hetvenedik születésnapjára azt kapta tőlünk, gyerekeitől, hogy apa, anya és én körbeutazzuk az országot, hátizsákkal. Kifizettük, megszerveztük, aztán mégsem jött össze. Az élet máshogyan rendezte. Csalódott voltam. 

Aztán, szerencsére, vannak az embernek, sőt, nekem is vannak, olyan barátaim, akik annyira szeretnek engem, hogy úgy érezték, orvosolják ezt a hiányt, ha meglepnek egy hosszú hétvégével Izraelben.

A négy napba csak Tel Aviv és Jeruzsálem fért bele, de biztosan tudom, hogy visszatérek még.

Jeruzsálemben furcsa volt megszokni a rengeteg géppisztolyos rendőrt, katonát, biztonsági embert, a villamosmegállókban, a templomoknál, nevezetességeknél, az utcán. Az volt az érzésem, hogy bármikor, bárki lőhet. Mondjuk ezt az is alátámasztotta, hogy ujjuk ott volt a ravaszon, és a tár is benne volt.

Amikor be akartam menni a buszállomásra, vagy egy plázába, csak zsebekből kipakolva, csomagot átvizsgálva, megmotozva juthattam be. Értem én, hogy a biztonságom érdekében, de szokatlan volt. Meg félelmetes. Hogy ez nyilván azért van, mert már  történt tragédia. 

Ugyanezt érzetem Szarajevóban is.  Amikor a trolimegállóban álltunk a fiammal, és néztük lábunk alatt vérvörösre festve a lövedékek becsapódási nyomait. Ők ezt Szarajevó rózsáinak hívják, mert meghaltak ott emberek. Annyira figyeltem, hogy ne lépjek rájuk, nem lett volna méltó.

Szarajevó rózsái

Az Old Cityben úgy vacsoráztam egy palesztin étteremben, hogy velem szemben volt a rendőri ellenőrző pont, közben vonultak a zsidó családok a Siratófaltól, háttérben szólt a müezzin, a rendőrök mellett, meg a Keresztút harmadik stációja. Sokk volt egyszerre. Ahogyan a történelem találkozik a hétköznapokkal és a valósággal. Egészen letaglózott. 

Egy péntek este az Old Cityben

Hiszem azt, hogy az emberek jók.

Várom, hogy erre ők is rájöjjenek.