Az úgy volt, hogy a múlt héten tudtuk, hogy Szentendrén forgat az Antonio Banderas. (Panderas, ahogy a fiam mondja.)
Gondoltam, hogy jó lenne összefutni vele, az mekkora ász lenne, csak úgy, félvállról betenni a blogba vele egy szelfit: nini, egy ismerős, akit szeretünk. Látni lehetett a városban itt is-ott is a filmeseket, hol nagy haccacáréval lezártak egy egész negyedet és úgy forgattak, hol kis stábbal, szinte észrevétlenül. De mindig felbukkantak cuccaikkal, kábeleikkel, a műszak jellegzetes, övükön ezer karabinert csörgető figuráival.  

Aztán múlt hét szerdán mentem a Fő térről kifelé, kora délután lehetett, hát olyan fél három körül, s feltűnik, hogy az exDorothea felé vezető utca párizsi szecessziósra van véve, díszletplakátok, korabeli utcabútorok. Kis stáb, néhány sárgamellényes security. 

Álmoskás téli délután, csak néhány járókelő, bámészkodó, lassítom lépteim. Látom, hogy tőlem pár méterre, két biztonsági őrrel körítve ott áll Pablo Picasso. A szokásos fehér haj, bricsesznadrág, nagy kendő a nyakán. Nem, ez nem lehet Pablo - több ok miatt sem -, de főleg azért, mert bevillan a kép a netről: Picassoról szóló filmet forgatnak Magyarországon, és a festőt Antonio játssza, tehát ez ő. Nem a dublőre, mert még a profi maszk mögött is felismerem a jellegzetes Banderas szemet, arcot. 

Megállok, álldogálok, ő is álldogál, nézelődik. Én bámulom őt. Aztán - transzállapotban, érthetetlen vakmerőséggel - odakiálltok neki a magam Hunglish-ével, hogy bocsánat, hogy zavarom, de lehetne-e egy szelfi, mert van egy szuper blogom, és ez milyen klassz poszt lenne. (asszem valami ilyesmit mondtam) Rám emeli fénylő tekintetét, és végtelen udvariassággal válaszol (kis akcentussal): Szívesen szelfizne, de a szerződése tiltja, hogy bárkivel is Picassoként mutatkozzon. Vigyorgok, köszönöm, hát akkor majd legközelebb. 

Aztán elmentem a DM-be, ott is szembejött, és ott már ellőttem az áhított képet.
Antonio Banderas az életben karcsú, szinte vékony, nem olyan magas, mint képzeltem és pont olyan kedves, mint képzeltem. Pablo, Pablo, tu es genial!