Ha még boldogabbá akarsz tenni – nyilván azzá akarsz, én is téged -, korán reggel induljunk el Bécsbe, keveredjünk be a város közepébe. Kávéházban igyunk lattét, nézzük a bécsieket, aztán tizenegy körül támassz le a Kunsthistorisches Museum Bruegel termébe és hagyj ott két órára.
Utána sétáljunk el egy kisvendéglőbe, pohár csapolt sör, én Tapfelspitzet kérek, te Wiener Schnitzelt, felénél cseréljünk, közben beszélgessünk a németalföldi festészet ürügyén magunkról. Ennyi.

Belépek a terembe, rögtön jobbra van a Téli vadászat (Vadászok a hóban, Január, több címe is van). Hiába van ott körülöttem a többi híres képe is, csak ebbe zuhanok. Sláger, mindenki ismeri, olyan, mint a Négy évszak, a Kék Duna keringő, van, akinek unalmas. De nem nekem. Miért vagyok belé szerelmes? Mert csöndemet érinti, gyerekkori magam. Az ég és a tó egyforma színű, érzem a hideget, tudom az ilyen téli reggelek, délutánok fényeit.

Januárszag. Túl a karácsony, szilveszter zaján, finom, mozdulatlan csend, hanyadika is van, még csak tizenötödike, végtelen hónap. (de még ezt is lehet fokozni: vasárnap délután van) Átölel, ringat. Kis zajok: ropog a hó, gyerekek nevetnek messze, varjú károg egyet. Mindjárt alkonyodik. Mindjárt bemegyünk meleg szobába, eszünk levest, közben még zsibog testünk a fagytól. Sok évembe telt, míg megszerettem a hideget, telet.

Felnőttségem sokáig nyárvárással telt, kezdődjön végre a csodálatos dolog, az izgalmas, dús, színes, forró, gazdag élet. Észre sem vettem, hogy hiábavaló vágyakozásokkal kínzom magam, akartam, hogy teljen az idő, legyen már tavasz, de legalább péntek. Mindig vártam valamit. Egy ideje már tudom, hogy valójában ez a kép vagyok: kevéske zsákmánnyal menetelő, dombról völgybe, és azontúli hegyekre néző, tűzszívű vadász vagyok.

A tél édes intimitása, írta M. Dvorak a képről. Ilyenkor is szeretek sokat menni, városban is. Kiváló kabátom és bakancsom van. Legkedvesebb versem: József Attila Téli éjszaka. Kora reggel fehér a mező Pannóniatelep és Pomáz közt, joghurt ködből emelkedik ki fácán farktolla, kutya lendül sétáló gazdától fácán felé, varjak, őz, mögöttük a Pilis sötétkék hegyei. Ekkor még szellősen vagyunk a vonatban, aztán Békástól betelik a kocsi, mindenki a telefonját söprögeti, fiatalok bedugott füllel, de nekem is kell hallgatnom a fejhallgatóikból torzulva kiszüremlő szar zenéiket, mintha flexelnék az agyam.

A nem fiatalok maguk elé bámulnak, szoronganak az előttük álló naptól. Tudatosan, nagy erőfeszítéssel teremtem meg a csöndemet. Aggódásokat, fájdalmakat, sóvárgásokat takarítok ki a fejemből. Nem piszkolom magam Facebook-kal, hírekkel, tévével, ami nem könnyű, mert egyrészt le kell állítanom a kezemben működő robotot, másrészt mert ettől keletkezik bennem egy kínos, unalmas semmi. A talált időrés egy darabig riasztóan üres, aztán rájövök, hogy hiszen ezt akartam.

Tévedés, hogy a csönd szomorú és félelmetes.

Vasárnap kora reggel K-val folyékonyan, gyors léptekkel küzdünk fel a Pilisbe, csak a váza van a fáknak, hideg, nagy szél, nem beszélünk. Végre van hó, kaptunk pár nap mesebeli telet  – glob. felmelegedés, vége a Holle anyós reneszánsznak -, ropogósra fagyott füvek ragyognak az út szélén. Pocsolyák jegét törjük be. Varjú kiállt egyet, távolban gyerekek nevetnek. Nem múltban, jövőben csatangolni, csak haladni itt és most. Test működik. Téli erdőben egyenletes, friss ritmusban sokat menni jó. (szoba, leves) Felkészül Rembrandt.