Kabátban, arccal lefelé fekszem az avarban, szúrnak a tűlevelek. Még jéghideg a márciusi föld, de én forró könnyemmel öntözöm. Hát ma is megvan a sírás a kertben. Három hatalmas fenyőért küzdök Szentendrén, hogy ne vágják ki őket. És igen, minden nap sírok értük. (Igazából négy fenyőért, de az egyik beteg, tehát marad három.)

Ígéretet kaptam, hogy az egyik megmenekül – a másik három ügyében jelenleg vesztésre állok.

Tavaly ősszel eladtuk azt a telket és házat, ahol élünk. Április 15-ig kell elhagynunk a területet. Azért adtuk el, mert a környező ingatlanokat felvásárolta a Ferences Gimnázium, hatalmas sport és szabadidőcentrumot épít ide. Ki akar tízméterre élni egy ezerfős sportcentrumtól?

Nekünk is adott a gimnázium egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Az adásvétel annak rendje és módja szerint megtörtént. Aztán februárban derült ki, hogy itt lesz a gigaépület parkolója. 
Hogy itt parkoló lesz. (Mégis mit hittél? Hogy játszótér lesz? Arborétum? Parkocska sétafikálni meg üldögélni? Nem, nem ezt hittem. Dermedten nem vettem tudomást az egészről, nem mertem egyetlen percet sem gondolni rá, annyira fájt. Ó nem az, hogy el kell menni innen, dehogy. Hanem az, hogy nem néhány ember költözik ide a helyünkre, hanem ledózerolják az egészet, - akár le is betonozzák -, és parkoló lesz ebből az elvadult, romantikus tündérkertből.)

Tudom, hogy mindenki azt csinál a telkén, amit akar. Tehát a Ferences Gimnázium is azt csinál az immár hatalmasra hízott területén, amihez csak kedve van.  
Kiirtja az összes fát, bokrot, cserjét, virágot, melyek most még gyanútlanul, álmosan pislognak a késői tavaszban. Nagyot néznek majd az ébredő sünök is, ahogy meghallják a motoros fűrész hangját. Sivítoznak majd a cinkék, rigók, mikor fészkeik a fákkal együtt leomolnak. A mókus meg... (most állj meg)

Ez van. Ez lesz. Parkoló, fényes dzsipeknek.

Van három hatalmas fenyő a telek szélén. Harmincméteres, egészséges, sudár fák, a PMK-tól is, de még a 11-es útról látszanak. Elgondoltam, hogy őket viszont megmentem.

Elgondoltam, hogy hivatkozok emberi, környezetvédelmi, városi indokokra, hogy legalább ők tovább élhessenek. Erre nincs jogalapom, hiszen már nem az enyém a terület. Emberi alapom van.
A három fa a telekhatár közelében áll, és valóban elfoglalnak tízautónyi helyet a majdani betonplaccon, de milyen csodálatos lenne, ha nekik megkegyelmezne az Eljáró Hivatal, és ők hárman tovább élhetnének a parkoló szélén, az ittélők és a turisták gyönyörűségére.
Legalább negyven éve adják az oxigént. Szépek. Egészségesek. Élnek. Elgondoltam, hogy ez szempont lehet.

Márciusban – későn, későn, a gyász első fázisából későn ocsúdva -  kezdtem el fűhöz-fához szaladgálni, hogy mit lehet tenni a parányi pagonyért, a három fáért.
Írtam egy szívhez szóló levelet a kulturális alpolgármesternek, amit ő továbbított a projekten dolgozó Tervező Mérnöknek és Kertésznőnek. Ezt a választ kaptam:
„A törvények szerint szükség van a telek teljes területére a parkolóhoz, mindazonáltal figyelembe véve az ön kérését, az egyik fát, amelyik legközelebb esik a telekhatárhoz, nem vágjuk ki. A kivágott fákat pedig – az előírásoknak megfelelően – facsemetékkel fogjuk pótolni.”
Egyharmados győzelem! (Ha tényleg nem vágják ki véletlenül azt az egy szerencsés dánielt.)
A facsemeték tíz-húsz év múlva lesznek értékelhető fák, ha megérik. Miért kell lemészárolni, azt ami már nagy fa, ami nem csemete, ami régóta itt él? Hiszen ez az ő élettere is, neki is joga van hozzá, nem?
(a fáimról az indián őslakosok zárt, fájdalmas, büszke arca jut eszembe)

Nem hiszem, hanem tudom, hogy ezek a fák – de nemcsak ezek, az összes fa – szimbiózisban élnek egymással. Ha testvéreiket kivágják, félő, hogy az egy megkegyelmezettnek is elsorvad az élete.
Hajnalonta a két halálraítélt fenyő és a halálra ítélt kert halk sírására ébredek. Ezért elhatároztam, hogy továbbmegyek, immár nem kapcsolati, hanem állampolgári utakon, mert mindent meg kell tennem értük, amit csak tudok. Annyira mélyen érint  a létük, hogy nem állhattam meg az első – egyharmad győzelemről értesítő – hivatalos levélre.  Mindháromért síkra szálltam.
Na, eljött az idő, hogy a barátaimtól kérjek tanácsot! 

Malacka szerint, igen, menjek bátran tovább. Bagoly megkérdezte, hogy miért pont ezért a két fáért picsogok, miért nem a világ összes, értelmetlenül kivágott fáiért. (Azért Bagoly, mert ezekhez rengeteg közöm van. Ismerem őket, minden rezdülésüket. Egyébként a világ többi fáiért is szoktam picsogni.) Kis szerint semmit nem lehet tenni a hivatal packázásaival, örüljek az egyharmadnak. Tigris azt javasolta keressem fel személyesen a hivatalos levél íróit, a Kertésznőt, a Tervező Mérnököt, valamint a Gimnázium Illetékesét.

Nyuszi sem kecsegtetett semmi jóval, de megadta az egyik ismerőse – vagy üzletfele – telefonszámát, Kangáét, aki helyi tervezőmérnök, és aki talán tud szakmailag segíteni. Fel is hívtam Kangát.

Kanga türelmesen végighallgatta történetem, és rögtön mondta, hogy kit, hol, hogyan kell megkeresnem, mire hivatkozva. Habár ő sem mondta, hogy ez sikerülni fog, de beleállt a sztoriba, Húsvét után folytatja velem. Mindent megtesz amit tud, segít.

A procedúra során feltűnt egy érdekes dolog, de nem kezdtem belőle gender-elméletet gyártani: a férfiak, akiktől tanácsot kértem – Bagoly, Nyuszi, Kis –, habár együtt éreztek velem és sajnálkoztak, mind lehűtöttek. Azt mondták ez értelmetlen küzdelem, adjam fel.
Viszont a nők további ötleteket mondtak, és azt javasolták ne adjam fel.

Bagoly  - aki viszont imádja másra tukmálni kacifántos és fárasztó gender-elméleteit -, szóval Bagoly  szerint ez azért van, mert a férfiak reálisak és tisztában vannak a Hivatali Utak reménytelenségével, a nők viszont álomvilágban élnek és azt képzelik, a sírdogálás bármit is számít.

(Bagolykám, én is tudom, hogy a sírdogálás smafu a biznisz mindenható világában. Csak ha fáj valami, akkor nekem jönnek a könnyek. Barátom, én tudok gyászolni, vannak könnyeim, amiket nem titkolok, nem szégyellek.)

Ez a három fa egymáshoz és a telekhatárhoz közel van, s valóban elfoglalnak legalább tízautónyi helyet a térben. De hogy a búbánatos kurva életbe lehet tíz autónyi parkolóhely fontosabb, mint három egészséges, gyönyörű, hatalmas fenyőfa a város közepén?

Nagy öröm, hogy legalább az egyiknek megkegyelmeznek. De azért jövő héten nekiindulok a Hivataloknak, Döntéshozóknak – semmiképpen nem a fenti, trágár stílusommal, hanem szépen, szelíden -, és megkérdem mit lehet tenni a másik kettőért is.  
Majd megírom mi van. 

És ha valaki tud, segítsen. 

 Ők azok.

A kezdőképen a szóban forgó kert látható, egy buli utáni, májusi reggelen.