Ha én lennék Ókovács Szilveszter, előadnám az Operaházban a Kékszakállú herceg várát egy új átiratban, a Kékhajú hercegnő vára címmel. Azon még kell gondolkodni, hogy az ördögbe lehet a basszusra írt éneket mezzoszopránra cserélni, lehet, sehogy. Akkor is, egyszer az életben játssza már el nő a vérző falak közt élő, depresszióra hajlamos, ajtótitkoló várurat – várúrnőt! (rendezné Alföldi, grafitszürke, üres tér, a kékhajú hercegnő Chanel nagyestélyiben, a férfi öltönyben, a harmadik ajtó után meztelenül.)
Azért támadt ez a kiváló ötletem, mert megint láttam az operát, ami természetesen nem a férfiak híresen titkos, hétajtós lelkéről szól, hanem az ember, mint olyan, hétszer hét, hetvenhét ajtós titkos lelkéről. Tehát a nők lelkéről. Is szól.
Meg arról, amire most jöttem rá, pénteken, hogy kinyitod az ajtókat, mutatod magad, mindent ám, kínzókamrád is, fegyvereid is, kegyetlenséged is, gyávaságod is, virágoskerted is, messzenéző birodalmad is, de hiába akarnál megállni a hatodik ajtónál, hogy a könnyeimet ne, azt ne, a régieket ne, a további két ajtót képtelenség zárva tartani. És azok kinyílása nagyon kockázatos! Azt már rég tudom, hogy a szerelmed előző szerelmeit rejtő páncélajtót azért nem kell piszkálni, feszegetni, mert az a múlt, az volt, a jelen ereje viszont – a te erőd –, az van. Még akkor is, ha a letűnt idők szerelmei lelkében élnek tovább, hát persze, hatással voltak rá, a te lelkedben is élnek tovább a tieid, azok meg rád voltak hatással, na bumm.

Most az volt a megrendítő, hogy múlik el egyetlen pillanat alatt a Herceg - Hercegnő! -  szerelme. Van, van, van, és dinggg, már nincs. Nincs, nincs. Szevasz, elmúlt, kiürült. Már nem érdekelsz, múlt lettél te is.

Hova a bánatos pékbe tűnik belőlünk a szerelem, amiért nem sokkal ezelőtt képesek lettünk volna mindent odaadni? Hova? (És hagyjatok a „ja te még mindig itt tartasz, nem tudod, hogy a szerelem a házasságban átalakul, mély szeretetté, ami sokkal többet ér blablabla” dumával, negyven felett máshogy, felnőtt módon szerelmes az ember, amennyiben képes rá, mert már kurvára tudja értékelni, és negyven felett sokakat láttam bekrepálni abba, mikor felfogták, hogy soha többé nem fogják átélni az egetrengető tuggyukmit, most már mindig ez lesz, a langyi kis hazug házasság, párás ábrándokkal, kéthavi egy, csikorgó szexszel, „a gyerekek miatt nem megyek bele a szerelembe” féle giga önámítással, ami csodás példája a hazug, gyáva és lusta életnek. Most a lábvíz házasságokról beszélek, nem a jókról. Amik állítólag szintén léteznek.)
Utána az Andrássy úti nyári estében vidoran nézegettem az Embert, vizsgálgattam a világot. Na szépen vagyunk! Gnothi seauton!