Just a perfect day

Ma a sződligeti Dunaparton ültem, néztem Editet, aki egyedül állt egy szertartás színhelyén kis sátor alatt, előtte asztal és nyolcvan szék, némi dekoráció, kiégett, füves rét, negyven fok. Edit anyakönyvezető is, ma délután volt egy esküvője. Még nem jött a násznép, de ő már ott állt, nem beszélgetett, nem csesztette a telefonját – amit egyébként mindig csinál, és ez meglehetősen idegesítő -, nézett előre. Várt a szertartásra, amit ő vezet. Teljesen lenyűgözött a kép. (fel is vettem titokban) Szólt a zene, bringások tekertek a parti úton, a Duna túloldalán a visegrádi hegység zöld csúcsai. Már reggel tudtam, hogy ma boldog vagyok.

Transylvania

Erdélyben voltam nyolc napig, ami nagy energiával töltött fel. Mindig így van: ez már a 11. utazásom volt Romániába. Mindig vissza kell térnem oda, van valami közöm a helyhez. Nem származás vagy ilyesmi. Nem tudom mi. Átmegyek a határon és érzem, hogy otthon vagyok. Mindent és mindenkit elfogadok és megértek Erdély ügyben. A kirekesztő, fundamentalista liberális értelmiség paranoid viszolygását is a Székelyföld kultusztól, és a félnáci goj motorosok infantilis, ostoba Nagymagyarországos könnyezését is a Hargita tetején. Elfogadom. (bár ahogy, amilyen módon leírom őket, abban erősen benne van a véleményem, most látom)

Vissza a Dunapartra

Elvegyülök a násznép között, teljesen négy esküvő egy temetés, ascoti stílusú kalapok és Hugh Grant nélkül, a szokásos magyar lagzi kép: lilazakós nagybácsik, miniöltönybe gyömöszölt csecsemők, sárgahajú szépasszonyok, imádom. (egy Vespán, Gregory Peck-szerűen feltűnik a község polgármestere is, akivel iszunk egy pohár pezsgőt)

Edit anyakönyvezetőként úgy beszél, hogy bár én nem hiszek a házasságban – pontosabban nem abban hiszek –, négy teljes percig elhiszem, hogy le lehet élni egy emberrel az életet.

Aztán feljöttünk hozzá, csináltam salátát, terveket kovácsoltunk, nagy részletességgel kitárgyaltunk szexuális dolgokat, elmeséltem neki miket csesztem el az elmúlt pár hétben, nagyon sokat nevettem Edit éles meglátásain, és most Marina Abramovic, mindkettőnk imádott művésznőjének a Távolság ami összeköt című filmjét nézzük szent áhítattal. Azt gondolnánk, hogy neki, aki ennyire szabad és jelenlévő, már nincsenek fájdalmai és félelmei, de kiderül, hogy vannak. Ugyanúgy visz sokéves traumákat, mint bármelyikünk. A film arról szól, hogy a félelmek és fájdalmak feldolgozása valamint elengedése az egyetlen út a boldogsághoz. Már reggel tudtam, tudtam.