Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Lassabban baby!
Kicsit lassabban csináld, kérlek. Most jó.

Lola harmadik levele a Mikativadarbeliekhez

Lola harmadik levele a Mikativadarbeliekhez

2017. 09. 05. Lola Welbach

noszivvel.jpg

Most történt, egy órája.
Jövök haza a 16:41-es Hévvel. A bringatárolós helyre ülök, ablakhoz, ott nagyobb a tér, most nincsenek kerékpárok. Olvasom Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című könyvét. A Szentlélek téren sok ember száll fel, köztük egy fiatal nő is, 25-28 körül lehet, hosszú, sötét haj, farmer, hátizsák, szép, Pocahontas arc.

De várjál, ez a történet előbb kezdődik: hétvégén ölelgettem a fiam, csak úgy, ahogy elment mellettem. 11 éves, tűri, tűri, de most már inkább lesöpör magáról, most már akkor is, mikor nem  az utcán égetem, mikor otthon vagyunk, jaj anya, nem vagyok kisbaba. Mondom neki, hogy egy, az anyád vagyok, azt csinálok veled, amit akarok, kettő, most kell hogy pusziljalak, most vagy itt és én is most vagyok itt. Pár év és ezt már tényleg nem tehetem veled, szóval bírd ki kisfiam, de tudod mit, elküldöm neked azt a cikket, most olvastam, egy apa írta, akinek meghalt a kisfia - nem, te nagyon-nagyon sokára fogsz meghalni, nem ezért mondom -, és azt írta ez az apa, hogy mindig öleld meg, akit szeretsz, mert soha nem tudod, hogy melyik lesz az utolsó ölelés. Mindig nyilvánítsd ki a szereteted.
Ma eszembe jutott amit ígértem, és el is küldtem neki.

De vissza Hévre, a Szentlélek térre. Szóval felszáll ez a lány, aki egy telefonba kiabálva sír, és azt hajtogatja kérdőn, hogy „meghalt, meghalt?”. Meg azt, hogy „ugye nem igaz”. Most tudta meg, mielőtt a szerelvény befutott az állomásra, húsz vagy tíz másodperce, hogy - a jelek szerint – váratlanul meghalt valaki, akit nagyon szeret.
Minden gát átszakad nála, mellettem, kicsit arrébb lerogy az ülésre és zokog, taknya-nyála folyik.
Mindenki megdermed és egy egyezményes koreográfia szerint hátat fordít. Az egyébként össze-vissza álló emberek mind hátat fordítanak, a velünk szembe ülőknek sem felénk van az arcuk, aki nem a telefonját cseszteti, az is minél merevebb, minél kitekertebb nyakkal bámul ki az ablakon. Mint egy jelenet valami mozgásszínház darabjában. Vagy valami Pintér Béla. Az állóknak és háttal ülőknek csak a tarkóját látom, a szembe ülők közt sincs egyetlen lopott tekintet sem felénk. Senki nem beszélget. Senki nem telefonál. Csak a lány zokog.
Mindenki felfogta a helyzetet, és nem tudunk mit kezdeni vele. A lány most azt sírja a telefonba, hogy jövök, jövök, még csak Rómaifürdőnél van ez a rohadt HÉV. Leteszi a telefont. Most egyedül sír, hajtogatja, hogy meghalt.

Nem bírom nem nézni, bámulok rá, folyik a könnyem, zsebkendőket nyomok a kezébe, nem néz vissza, de elfogadja. Felhív valakit, mond valami nevet, amit nem értek, sírja, hogy meghalt, meghalt, megállt a szíve. Felszáll egy anya két kisgyerekkel. Az anya gyorsan, riadtan befordul a hátatmutatók seregébe, ötéves és hétéves gyerekei nyíltan bámulják a lányt. A kisebbik kisfiú szeméből elindulnak a könnyek.
Elviselhetetlen az ilyen fokú intimitás idegenek között, tudom. És csodálatosan megrendítő egy idegent így látni. A fájdalom és az öröm úgy köt össze minket mint a huzal, össze vagyunk drótozva mind. Azt is tudom, hogy a hátatfordítók is együttéreznek a lánnyal. Mert sírása olyan regiszterben van, amiből rögtön azoknak az arca van előtted, akik miatt te sírnál így, akárhol, bárhol. Ez a sírás odanyúl, oda kotor be, középre.

Megsimogatom a karját, kérdezem, ki halt meg. Ha ellöki a kezem, tegyen úgy, nem baj, de megpróbáltam. Felém fordul, hálásan néz fel. A testvére, megállt a szíve. Mondom neki, hogy menjen oda, simogassa meg. Igen, igen odamegy. Nézünk egymásra, folyik a könnyünk, tíz perce még nem tudtuk, hogy a másik a világon van, most együtt csináljuk a legbensőségesebb dolgot.

Jóvan, mindjárt vége a szentbeszédnek.

Hihetetlen, hogy ma küldöm ezt a cikket a gyereknek, a Tóth Krisztinában a Pixel című novellánál tartok, és ekkor történik ez.
Jó, mindjárt vége. Csak még két dolog: ne tarts haragot, de akit szeretsz, azzal főleg ne. És ha valaki sír melletted, ne félj, kockáztass, érj hozzá, adj zsebkendőt. Lehet, hogy lesöpri a kezed. Lehet, hogy nem, és fontos pillanatban segítesz neki.
Leszáll Pomázon. Előtte hozzám ér, azt mondja sírva, hogy köszönöm. Gördül ki a vonat az állomásról, a lány megy az emberek között, megy, torzult arccal sír. Vissza a könyvembe. Hol is tartok.
Itt: „ A Föld nevű bolygó megszokhatatlan, de megjegyzek mindent, amit látok.”

 

A bejegyzés trackback címe:

https://lassabbanbaby.blog.hu/api/trackback/id/tr9212806028

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

C. Gallus 2017.09.05. 20:49:21

Gyönyörűt írtál! Köszönöm!

Frakkésalustamacskák 2017.09.05. 21:45:49

Negyedszerre olvasom. Negyedszerre bőgöm végig. Köszönöm.

Lola Welbach 2017.09.06. 08:49:19

@Frakkésalustamacskák: Köszönöm Frakk, Lukrécia és Szerénke :)

2017.09.06. 22:26:39

'Az anyad vagyok, azt csinalok veled amit akarok'... szerintem ennyit a poszterrol... ezt meg a siras sem menti

cafrinka 2017.09.07. 06:45:27

Nagyon jo iras! tetszik, ahogy visszautalsz benne mas dolgokra (a fiadra vagy a konyvre amit eppen olvasol), ezzel sikerul fenntartani a dinamikat es nem valik fajdalmasan csopogosse a tortenet! Well done!

cafrinka 2017.09.07. 06:59:08

@Manka88: Szerintem ez a tortenet magas labda neked, olvass inkabb valami mast:)

2017.09.07. 08:00:18

Cafrinka: szerintem neked a gyerekneveles a magas labda. Nyugi ezt a szart nem is olvasom tobbet

cafrinka 2017.09.07. 09:14:17

@Manka88: Manka draga, nem a gyerekneveleshez valo hozzaallasoddal van a baj, hanem hogy nem veszed eszre az ironiat a szerzo szavaiban. Szamomra teljesen nyilvanvalo, hogy nem gondolja komolyan hogy "anyad vagyok, azt csinalok veled, amit akarok"
... legalabbis az irasabol lejott, hogy ennel sokkal intelligensebb.

Szerintem olvasd nyugodtan tovabb a blogjat. Jol ir:)

Lola Welbach 2017.09.07. 09:49:41

@Manka88: vicceltem. Szoktunk viccelni a gyerekeimmel. Olyat is szoktam nekik mondani, hogy " a tulajdonom vagy, enyém az életed, ezért most megeszlek". a dolognak pont az ellenkezőjét gondolom, ezért viccelek vele: a gyerek szabad, önálló lény, soha nem volt a tulajdonom. Egy ember nem lehet a tulajdonom. De még egy macska sem. Még az autó, a pénztárca, a táska is alig alig, hiszen bármikor elveszthetem, ellophatják.

Lola Welbach 2017.09.07. 09:50:51

@cafrinka: igen Mankának nem ment át az irónia. Sebaj :)

2017.09.07. 12:34:54

@Lola Welbach: A történet helyett arra reagálok, amilyen módon írsz. És az ami nagyon tetszik. Ahogy felépíted a dramaturgiát, ahogy kivársz, ahogy visszalépsz picit, hogy újult erővel zuhogjon újra a cselekmény, ahogy rétegzed a szálakat, hogy a vége kifusson egy közös csomóba; ez mind igazi mesteri szint. Túldicsérve mondhatnám már-már örkényi egypercesnek is.
Klassz vagy !

Almaleves · http://almaleves.blog.hu 2017.09.07. 17:56:27

Tanya-nyalka porhanyósra dermedt, lám a gleccserek elszabadultak, további nőinevű hurrikánok söprik maguk előtt az utat. Mindenfelé gyász, merengés, kínos félrenézések, gyönyörtelen éj, kiszáradt reggel.
Igen, gyötrelem, a kín sajnálatos, egyetemes szomorúság ül a villanydrótokon, háttere borús, őszi homály.

Lola Welbach 2017.09.11. 14:08:58

@Dargay Rwin: Köszönöm Dargay, zavarba hozol. Vagy mégsem! Érdekes, hogy észreveszed, mert nekem ez a legizgalmasabb és a legélvezetesebb az írásban: mikor elkezdtem ezt is írni - vagy mikor mást kezdek - , rögtön az eset után ugye, akkor nekiestem és írtam és valahogy így adták magukat a szálak. Ilyenkor olyan hogy nem tudatosan gondolkodom a dramaturgián, hanem valahogy így jön, mint egy szőttes, mint a kalács vagy hajfonás, hogy most innen egyet, most onnan, most fordítunk rajta, benne van a kezemben. Ezt nem tanultam, ez csak így jön ilyenkor. Mintha mondanák a fülembe. Ezt szeretem a legjobban az egészben. Mikor ez az állapot van. :)
Azt nagyon bírom, hogy észrevetted! (az Örkény névre én térdre borulok, félisten volt, szóval egy oldalon említeni vele, akár még túldícsérve is, egyrészt blaszfémia másrészt rendkívül hízelgő, kellemes érzés az egómnak, :D gondolhatod :D )