Kétféle ember van. Az egyik, amikor megkérdezik, mi újság, vagy, milyen napod volt, egy komplett, szépen felépített, a nehézségeket, szenvedéseket, sérelmeket kiemelő beszédet ad elő. A másik annyit mond: semmi. Vagy azért, mert tényleg semmi sem történt vele, mármint, bármi említésre méltó, vagy azért mondja a semmit, mert annyi rossz összejött azon a napon, hogy nincs kedve beszélni róla, megtartja magának. És még mosolyog is.

Szerdán este megtudtam, hogy felmenőim különböző rosszindulatú betegségekkel diagnosztizálódtak. Azért írom ilyen csúnyán, mert azt, hogy betegek még nem tudom elfogadni. Mindenki életében vannak emberek, akikről azt gondoljuk, hogy velük soha nem történhet semmi rossz. Betegek sem lehetnek. Persze az agyammal tudom, hogy de, lehetnek, mégis annyira szeretnék hinni ebben. És a betegség, csak egy dolog. A probléma inkább az, hogy hogyan tudok segíteni, vagy tudok-e egyáltalán? Vagy kell? Vagy hagyjam a francba az agyalást és éljek úgy, mint eddig: ha szükségük van rám, úgyis szólnak, kész passz?

Ma temetés volt, és én búcsúztattam a ravatalnál a kollégánkat. Rendszeresen írok és mondok búcsúztatót, de ma már a beszéd alatt is megérintett a dolog érzelmileg. Szerettem őt. Iszonyú koncentráció volt, hogy ne vonódjak be, hiszen a szöveget végig kell mondani, közben a gyászoló családdal is szemkontaktust kell tartani, figyelni a zenére. Aztán a végén leengedek, mint egy lufi. Kilépek a szerepemből és sírok. Amikor a halottat a sírba leszik és elkezdik rá lapátolni a földet, csak folynak a könnyeim. Akkor is, ha teljesen idegen, akit búcsúztatok. Mert az ott, akkor a tényleges vég. Amikor az élet visszavonhatatlanul befejeződik. Persze, tudom, hogy ez már a halál tényével megtörténik, de nekünk túlélőknek, ez a végepont. A föld alá kerülés.

És még autóznom is kellett. Femina klub, előadás, hogy hogyan tanuljunk meg nemet mondani. Igent mondtam, mert érdekelt, elindultam.  Vidéki vagyok, az a visszavonhatatlanul vidéki. Aki akkor is az marad, ha a fővárosban él. Az agglomeráció, már majdnem a főváros, ugye? A vidékiség nekem a következőt jelenti: hiába élek itt már több, mint húsz éve, térkép nélkül semmit nem találok meg. A 21. században ez a GPS. Anélkül nekem nem megy. Tegnap vele sem. Mi az, hogy enyhén jobbra, meg haladjon délkelet felé?!  

A nőnek a gépben szintén nehéz napja lehetett, mert akármennyit is közeledtem a cél felé, mindig azt mondta és írta ki, hogy még 32 perc.

Ezt több,  mint egy órán keresztül mondta, úgy hogy közben haladtam. Negyven perces késésnél arra jutottam, hogy csakazértis odamegyek. Akkor a rendezvény végére. De a hosszú út GPS-szel lemeríti a telefonomat,  25%-tól iszonyúan gyorsan merül az akkumulátor. Amikor már csak 1,9 km-re voltam a helyszíntől a telefonom kijelzője elsötétült. Megálltam, fogalmam sem volt merre vagyok. Nem tudtam hova kell mennem, és azt sem, hogyan kell hazamennem. Elakadásjelzővel álltam az út szélén, csak néztem ki a sötét, rosszul világított utcára a bezárt kocsiból. Nem volt kedvem senkivel sem beszélni, útbaigazítást kérni, megszólalni sem. Csak ültem, tíz percen keresztül, bámultam magam elé. A fejem tök üres volt, tekintetem zavart, merev karral kapaszkodtam a kormányba.
Nekem tegnap ez volt a vég.