Ismerek olyan embereket, akik reggel nem tudnak enni. Így indulnak el otthonról, de még nem éhesek. Ahogy a munkahelyükre érnek isznak gyorsan egy teát és már dolgoznak is. Az első gondolatuk, hogy kellene már valamit enni, tíz óra körül érkezik. Mivel hősök és ellenállnak, plusz végzik a munkájukat is, ezt a gondolatot gyorsan elűzik. Hipp-hopp, el is telik így, úgy egy óra. De tizenegykor már járkálnak. Egyik irodába be, másikból ki, fénymásolni, pénztárba, irattárba. Hogy másra figyeljenek. Csak teljen már az idő!
Az ebédre várnak.
Fél tizenkettőkor már várakozásra képtelen, feszült idegállapotban, hangosan korgó gyomorral várják, hogy legyen már dél. Vagy 11.50. Esetleg 11.45.
Nehéz időszak a várakozás. Lassan vánszorognak a percek. Ha ügyfél jön, boldogan segítenek, addig sem a kajára gondolnak. Csak az ügyfélért élnek!
Mert hogy néz már az ki, hogy harangszó előtt rávessék magukat az ételhordóra! Úgy illik, hogy délben eszünk! Meg az ebédszünet is akkor kezdődik, amúgy.
Ez meg kit érdekel?!
Az egészséges, az igény szerinti evés és alvás ( lenne).
Az élet nem habostorta!
Ebédre?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.