Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Lassabban baby!
Kicsit lassabban csináld, kérlek. Most jó.

És végül: Bori és Péter

És végül: Bori és Péter

köszöntenek, minden jót kívánnak

2017. 12. 24. Lola Welbach

bori_es_peter.jpg

Legyünk őszinték. (mi más marad)
December 24-e délelőtt van, megyek az utcán, plusz tizenöt fok van. Beülök a kocsiba, rádió, I’m dreaming of a white Christmas. Miközben kint, mintha március lenne, tavaszi szél árasztja a vizet, és nem hogy nem fehér, de még csak nem is hideg a Karácsony. Odalett ez az álom is, amire minden egyes decemberben gyerekként is, felnőttként is vágytam. Még tíz éve is, hideg, téli idő volt Szenteste. Megvolt benne, az a csikorgós, fagyos ígéret, ami a benti ünnepet még szebbé, melegebbé, vidámabbá teszi. Volt hangulata.

Legyünk őszinték: felborult az egész kurva rendszer, és tudom, hogy neked is elhessegetett, rossz érzés erre gondolni (pontosabban nagyon szar erre gondolni, írnám le, de karácsonyi posztba ez nem ildomos, nem is írom le), és hogy neked is odavan a gyerekkori - és felnőttkori - vágy, a fehér karácsonyra. Írom ezt, és a madarak kint csicseregnek.
Hé, barátocskáim, nem most kéne ezt csinálni, hanem március közepén, hééé!

Van valami a kultúránkban, gyökereinkben, gyerekkorunkban, amiben a Karácsony íze, színe, illata csak fagyos hidegben értelmezhető. (most ne kanyarodjunk arra - habár izgalmas, a nyomorult nyolcvanas éveket pontosan leíró kitérő lenne -, hogy azt a mondatot, hogy „Advent a Hargitán” kamaszkoromig nem értettem, mert nem tudtam mi az az Advent és nem tudtam, mi az a Hargita, és habár már sok éve értem, mégis van valami bizarr abban, hogy két ilyen fontos fogalmat csak felnőttként, mandínerből ismertem meg)

Jóvan, fogjuk fel, hogy odavan a fehér Karácsony. És azt is dolgozzuk fel szépen, hogy egy generáció alatt borult az egész. Álmodozhatok a vájt kriszmöszről, a van horsz open szléjről vagy a csizmájukról havat leütögető betlehemezőkről, picsoghat a bennem lévő gyerek, hogy ez nem mesebeli Karácsony: ez van kicsim.

Az idő, a klímaváltozás lemarta ezeket a jó kis gyerekkori, kárpát-medencei, biztonságot adó érzéseket, a vágyott hangulatot, és csupaszon, szikáran itt maradt az, ami a fíling alatt van.

És az mi?
Az emberek, akiket szeretek.

Például - a sorozat utolsó posztjaként -, Bori és Péter. Két barátom, akiket évtizedek óta ismerek – atyaég, már tizedek -, s akikkel hét éve, teljesen véletlenül, pont egyszerre költöztünk Szentendrére. Akikkel az elmúlt hét évben tovább mélyült, dúsult, rétegződött a viszonyunk. Akikkel mindig őszinte a kapcsolat, mindkettővel, külön-külön és egybe is, akik fontos – gyakran kegyetlenül őszinte, s ezáltal bámulatosan építő - mondatokat mondtak nekem, akikkel az elmúlt ezer évben ezer helyzetben voltunk együtt. Nem ezerben, tízezerben. Ó te jó ég, mennyiben.

(ahogy Péter állt Gyurci bácsi temetésén, vagy mikor könnyedén odavetette, hogy szerinte írnom kéne, meg amikor a kandallójánál, felrakott lábbal néztük a tüzet és viszkiztünk, vagy mikor elvitt ebédelni és vinnyogva röhögtünk a japán turistákon, vagy mikor nyaraltunk és elvált apaként, a nagy böszme kezével varrta a kisfia nadrágját és olyan volt, mint Ted Kramer, meg mikor elmondta, hogy szerelmes egy csillagszemű sminkeslányba, aztán mikor meghallottam a hangját az Életrevalókban, és aztán, mikor láttam a büszke pofáját, mikor mondtam neki hogy milyen zseniálisan szinkronizálta Omar Sy-t, meg mikor náluk pecóztam és a reggeli kávéhoz ettük az anyja flódniját, meg mikor egy autóban – hátul három kelletlen kamasszal –, negyven fokban, Hungáriát, KFT-t, és Európa Kiadót énekeltünk üvöltve Debrecen felé, meg mikor a Hargita tetején bámultuk az eget, vagy mikor észrevettem, hogy milyen ritka, egyedülálló merészséggel megy bele az önreflexióra, hogy milyen bátorsággal képes megvizsgálni a saját, tekergő kis démonjait, meg mikor sírtam és megölelt a konyhapultjuknál - ez sokszor volt -, és mikor én öleltem meg őt, mert sírva feküdt a földön, meg mikor)

(mikor Boritól megkaptam a kézzel festett karácsonyfadíszeket, mikor kisminkelt bálkirálynőnek – ezerszer, bármikor, ha kérem -, mikor nem beszéltünk egymással fél évig, aztán könnyek közt ültünk a Dorothea teraszán, mikor ruhákat szortíroztunk, nevettünk és közben ment a Jóbarátok, mikor meghallotta, igazán meghallotta, hogy szerintem hol csesz el néha dolgokat, mikor mindenre ittunk egy Calvadost, mikor másfél órát kavarogtunk Budaörsön az autópályán és vinnyogva röhögtünk, mikor elmondta, hogy miért szereti a gyerekeim, mikor pontos kérdéseket tett fel nekem magamról, mikor a kórházban a fiát ultrahangozták a hasában és vártam rá a folyosón, mikor tüzetesen és komolyan megszemléltük egymás mellét, mikor Toscanában fehér köveken feküdtünk a tengerparton, mikor, egyszer hirtelen azt mondta, hogy „ott egy ficsúr”, ami váratlan szeretethullámmal öntött el, mert megörültem annak, hogy ilyen szavakat is használ, mikor elmesélte a gyerekkorát, meg mikor sírt és megöleltem, és mikor sírtam és megölelt, meg mikor)

Ilyen sok kincsem van.

Köszönöm a 12 napnyi embernek, hogy írhattam róluk és köszönöm Editnek, hogy a másik 12 napba beleállt és vagányan végigcsinálta a saját koncepcióját. Csak köszi nektek barátaim. (meg gyerekeim, tesóm, unokatesóim, sógoraim és sógornőim, így-úgy összeharácsolt kedves embereim) Gyémántjaim, szíveim, ajándékaim. Ti vagytok a fehér karácsonyom.      

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://lassabbanbaby.blog.hu/api/trackback/id/tr6913522675

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Knédli Man 2017.12.27. 01:32:33

Miután a nappalok visszavonhatatlanul elkezdték a nyúlásukat, elkerülhetetlenné vált számomra az az érzés, amit Omar magyar hangja a mix pultnál (nem) állva szabadított ránk a Duna-parti nyár éjszakákon.
www.youtube.com/watch?v=-DSVDcw6iW8&index=6&list=RDkY57noOFv8w
Tizenegy év. Egyszer a Dalmát teraszán fröccsözve ütötte meg fülem B.Gy. űberlokálpatrióta monológja, amint valakinek azt magyarázta el, hogy "te nem lehetsz szentendrei, ide születni kell, te csak Szentendrét használó vagy". Így maradok én ezt a várost használó, de ezeket az arcokat egytől egyig ismerő - hogy is mondják ezt mostanában, mig...ns?
Mint Driss. Vagy az anyja.

Knédli Man 2017.12.29. 00:30:24

Tánc. A gyerekeim anyja furcsán nézett rám, amikor aszontam: tök jó lenne társastáncot tanulni. Pl. a tangót. Vagy dzsessztáncot, abból a korhűbb fajtából. Kockás nadrág, bőrcipő, rézpatkóval:-) A rózsaszín sertéskölök lőrningtufláj-ja után elég nagy kontraszt lenne, de jó esetben is: egyszer élünk. "Pedig az olyan férfiatlan". A kijelentés meg olyan frankón férfias. Egy nőtől.
Pedig a tánc, a tánc tudása klassz dolog. Az első igazi testiség. Nélküle még az előjáték is "ajtóstulrohanunk". A tánccal érjük utol magunkat. A ritmusunkkal hirdetjük a lelkiségünket, a lépéseinkkel, mozdulatainkkal bontjuk le magunkról a szférákat egészen a lüktető artériáig. Olyan fosszíliáktól szabadít meg, mint az elvárás, a megfelelni akarás, a céltudatosság, a karrier, az áldozatkészség, önzetlenség, restség. A tánc a társkereső oldalak kék halála; felbukkanása, adj isten terjedése a ratkó-korszak potencia-nimbuszát devalválná egy enyhe kis flört szintjére. Ének helyett tánc oktatását vezetném be az általánosban.