efZámbó István képe

Van egy haverom aki azt mondta, hogy egy ember életének a legalja, amikor politikus lesz. Azért lesz az, mert már túl sok kudarc érte, nem kapott elegendő pozitív visszajelzést, és hogy valami „normális” dolgot tegyen, ezért politikusnak áll.

Ezért szánjuk őt, kiröhögjük, kritizáljuk, de nem vesszük komolyan. (Bizonyára neked is van politikus ismerősöd, akivel így viselkedsz.) És még fel is mentjük, hogy ő nem 'annyira' olyan, mint a többi! Mert persze nem ítélkezünk róla, és  a cselekedeteiről anélkül, hogy meg ne hallgatnánk őt. És mindig van magyarázat, meg hát ő nem ’olyan’. Mi nem vagyunk előítéletesek, meg általánosítók, sem áldozathibáztatók, hiszen itt, most a politikus ismerős az áldozat, aki akivel akarata ellenére történnek azok a dolgok, amik csak egy politikussal szoktak.

Na jó, azért nem!

Évekig így álltam hozzá. Úgy, ahogy a kicsit flúgos baráthoz szoktunk: szánalommal, de jóindulattal. Ebből adódóan a felnőtt életem nagyobb részében nem szavaztam. Hittem a demokráciát, a sokszínűséget, a népfelség elvét, meg hogy aki a több szavazatot kapja, az alakíthat kormányt. És én mindig elfogadtam, ahogy a többiek döntöttek. Azt gondoltam, ez is egy lépés a türelem, az elfogadás gyakorlása felé.

Aztán az egészet meguntam.

A következő fázisomban, azért nem mentem el választani, mert úgy gondoltam, leszarom, hogy mi lesz. Mint egy fatalista. Akármi lesz, én azt akarom. Meg hogy biztos így kellett lennie. Meg abból kell főzni, amink van. Jó ez így. Nem kell ugrálni.

És állj!

Ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy valamit igazán rosszul gondolok. Nem akarok a  tipikus, kiskaput kereső, önfelmentő magyarázatokat gyártó kisember lenni!

Ha hiszem a népfelség elvét, akkor azt is hinnem kell, hogy minden szavazat számít.

Az enyém is.