Ma reggel ötkor keltem, mert a gyerek iskolai síelésre ment, egynapos síszünet van a suliban, mondjuk ő nem síel, hanem snowboardozik, rengeteg cuccal jár ez is.
Maga a board, a hozzá való cipők, sisak, és hátizsák a sok szarnak, kesztyű, aláöltöző, gerincvédő, kaja. Harmadik próbálkozásra elindult a kocsim, vicces, ahogy egy háromajtós kis kocsiba tömködjük a hosszú boardot, amit amúgy az ágyam alatt tartunk, mert a tárolóba ilyen drága dolgot nem teszünk, el ne lopják, a bicikli is a nappaliban van, nekitámasztva a kanapénak.
Utálom azt a bennfentes kisvárosi helymeghatározást, ami sosem az, amire először gondolok, hanem valami sajátos elnevezés. Na, ez most a Nagy Buszmegálló volt.
Az mi, kérdeztem a gyereket, mert én nem értem ezt a helyi szlenget, nem tudta, szerinte a buszpályaudvar, de akkor biztosan  azt mondták volna, tromfoltam le.
Mit pattogok, 23 éve lakom itt, tudhatnám már, és bekanyarodtam a behajtani tilosba, mert a buszpályaudvarhoz mentünk. Rendőr nem volt, és persze nem is oda kellett menni. Köröztünk egy párat, szerencsére reggel háromnegyed hatkor ki lehet szúrni a síléccel közlekedő embereket egy kisvárosban, követtük őket, meglett az a busz.
Helyi szokás az is, hogy síelni apukák kísérik a gyerekeket, szóval csak apukák voltak ott, frissen, illatosan, steppelt mellényben, ez a kisvárosi divat. Aztán megjöttem én, a legjobb formámat hoztam, pizsamában voltam, azon egy szürke dzseki, lábamon sportcipő,  ha tudom, esküszöm, én is mellényt húzok! De még meg sem fésülködtem, ahogyan este a befont copfommal lefeküdtem, úgy mentem.

Amikor észleltem, hogy kissé zaklatott a külsőm, gyorsan, két simítással mentettem a menthetőt. Nem is maradtam ott csevegni, indulásnál integetni, még jó, hogy hatkor sötét van.
Szerintem nem ott találtam meg a következő pasimat, de majd pár nap múlva úgyis megtudom, mert elér hozzám ez a rendkívül lényeges információ, na, de ilyen a vidéki élet, hogy már megint jól leégettem magam, mert nem úgy jelentem meg, ahogyan egy ügyvédfeleséghez illik, akkor is, ha az már elég régen múlt idő.
Már lejöttem a cuccról, nagy ívben elkerülöm az összeset, főleg, de egyet biztosan, mert szerinte gyalogoljon ki a gyerek a cuccával, nem kell neki segíteni, mert a férfiak egyedül oldják meg a problémiákat.
Az élet meg amúgy is kegyetlen, nem kell azt a gyereket túlszeretni, ő meg amúgy sem ér rá, dolgozik. Nyilván, reggel fél hatkor is.

A kép: fortepan/uvaterv Buszpályaudvar Vác, vagy ahogyan a helyiek hívják: Nagy Buszmegálló