Jézus bennem, én a Trenitalia firenzei járatán. Santa Maria Novella! A pályaudvar neve, ahova befutottunk. Irány az Uffizi! (Nem most. Majd, ha vége a vírusnak.)

Van, akinek attól csordul ki a könnye boldogságában, hogy ajánlott levélben értesítik: egy egész hónapra elég tüzelőt kap segélyként. Van, akinek attól, hogy a fia lelete hosszú hónapok után ismét negatív. Van, akinek attól, hogy Ed Sheeran koncertkezdésére várakozik a tömegben. Van, akinek attól, hogy végre élőben láthatja a Barca kezdőrúgását. És van akinek attól futja el szemét a könny, hogy tíz év vágyakozás után az Uffiziben áll, az előtt a kép előtt. Elgondoltam előre, hogy jó lesz, aztán benne voltam, és kiderült, ez annál is sokkal jobb.

Egy dán vagy holland illető - flamand lesz az -, bizonyos Hugo van der Goes festményén, Jézust köszöntik a toszkán tájból hirtelen odasereglettek. Jézus vékony kis teste valóban újszülötté, ez még nem az anyatejtől husi csecsemő, nemhogy ülni, de még fordulni sem tud, tényleg most született. Habár nyúlánk gyerek, legalább 60 centis, hosszú lábfejekkel. Mindenki őt bámulja csodálattal, de senkinek nem jut eszébe alátenni egy köntöst, betakarni, ami furcsa. Újszülött baba fekszik a hideg kövön. Rossz érzés ezt látni. Ám a gyerek fényt ad ki magából.

A triptichon két oldalsó szárnyán a kép megrendelőit látjuk – őket mindig rá kellett festeni, mert ők fizettek -, bal oldalt az apát két fiával, jobb oldalt az anyát a kislánnyal. Ezen kívül szerteszórva angyalok lebegnek, térdelnek. Egyéb szereplők is közelednek, vagy a háttérben intézik saját ügyeiket – kedvencem a birkák közt ugráló csávó -, minden alaknak megvan a maga szimbolikus jelentése. Oda szokták festeni a betlehemi történet megelőző epizódjait is, ezen a képen is felfedezhetők.

A finoman omló kelmék, szeriőz fejtartások, graciőzen rebbenő tekintetek közt majdnem ráesik a babára a három pásztor. Három olasz paraszt, durván faragott arcú Giovanni, Paolo és Francesco. S habár ruhájuk rendezett, ők maguk mosdatlanság, fokhagyma, és cefre szagát árasztják. Fogmosás, fürdés akkoriban még a polgárság körében sem volt elterjedve. Nagy, bütykös kezek. Állott szagok. Háromféleképpen örülnek az eseménynek, a legfelső konkrétan transzban van a fényt árasztó kisbabától. Jobboldalt, a kifogástalan, megrendelő anyahölgy és csinos kislánya rezzenéstelenül tűrik a pásztorok jelenlétét. De még Mária, és az angyalok is.

Az imádkozó (meditáló) kezek vektora, a soványka, aggódó arcú kisbaba felé vezet.
Mitől ekkora szám ez a - lássuk be -, nem túl szép újszülött?

Az aranyszín fénytől. Hogy nem fontos neki, ki honnan jött. Van, aki birkaszaros mezőről, van, aki firenzei palotából, van, aki budai társasházból, van, aki lakótelepről, van, aki értelmiségi slemből, van, aki BAZ megyei zsákfaluból. Nem fontos ki hány éves. Nem fontos tud-e írni, olvasni. Ő az egész kompániára egyformán világít. 

 Amikor gyerekek voltunk, még fényében éltünk, egyek voltunk vele. Aztán úgy alakult, hogy felnőttünk, és törvényszerűen vége szakadt ennek az azonosságnak. Törvényszerűen kibontakozott az egónk és a nemiségünk, valamilyenek lettünk, amiről kialakult egy erős önképünk: „jaj, hát tudod, mennyire hebrencs vagyok”, „én győztes típus vagyok”, "félénk vagyok, de hódítani akarok", „nagyon fontos állásban vagyok”, „nekem a vékony, barna nők az eseteim”, „érzékeny vagyok, megbocsájtom ha bántanak, de nem felejtem el”, "nem akarok én már bajt magamnak".

Felnőttek lettünk. A csendes derű átadott minket a Vágynak és a Félelemnek, a két szigorú, ám igazságos tanárnak. De közben a legbelső szoba leghátsó ágya alatt, ott lapul kisgyerekkori önmagunk. A kicsik szokása szerint jól elbújik, csendben van, majd a nagy várakozásba, hogy találják már meg, belealszik.

Az ember felnő, megismeri a dolgokat – látott már falon pókot és éjjeliőrt nappal meghalni, nem most jött a hathúszassal -, nincsenek illúziói. Aztán, hopp, meglepő, váratlan fordulat, történhet olyan, hogy a legmélyebb szoba, leghátsó ágya alatt szuszogva alvó gyerekmivolta felébred, illetve ismét megszületik. Mindegy is, hogy buddhista vagy keresztény terminológia szerint fogalmazunk.

A kialakult, megcsontosodott, felnőtt személyiség köves, rideg talajára, valami véletlen csoda folytán (kegyelem) ismét megszületik – megszülethet - a belső gyerek. Az a gyerek, aki mindenkinek ismerős, hiszen mindenki azonos volt vele, mikor életkorban maga is gyerek volt. Mikor még puha és diffúz volt a lelke, mikor azonos volt a világgal, a kavicsokkal, a felhőkkel. Az anyjával.
(Csak még egyszer gyere elő
A résből, hol elbújtál, gyerekkorom,
Csak kő legyek, csak bogár legyek,
és engedj újra füveiddel játszanom*)

Ez a felébredt (újraszületett) gyerek nem hülye, pontosan tudja, mi újság a hathúszassal. Azzal jár a gyárba mindennap. Csak megint a régi - vagyis új - fényben látja a világot. Az évek alatt addig kialakult stabil énképét vicces pofává firkálja, mert röhejesen nyilvánvaló, hogy az nem ő, az csak egy szétfilterezett fotó.
(Fényesen bújj elő, kő alatt rejtőzködő gyermekkorom.
Tág égbolt alatt,
Résben kövek alatt futó patak, futó vizek,
Még lehet, hát bújj elő, gyermekkorom.*)

Ezt festette le a flamand, csodálatosan. Ezért van a baba kövön: kialakult, felnőtt személyiségünk bazaltkockáira születik. Ha akarjuk, ha keressük, ha megkapjuk a kegyelmet. A képen lévők keresték őt, s most hogy meglátták, igencsak örvendeznek. Ámulnak: Jaj, ez a mese tényleg igaz? Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra?** 
Lényem élő, változni tudó, ürességre képes, s ezért befogadó része, rácsodálkozni tudó, gyerekként örülni tudó, másban a jót meglátni tudó, együtt érezni tudó része, elengedni és elfogadni tudó része, megvilágosodni tudó része nem más, mint a bennem élő Fény. Ez a kép titka. 

A “namaste” egy köszöntés. Szankszrit eredetű szó, azt jelenti: üdvözlöm a benned lévő Istent - istenit. Üdvözlégy isteni részednek. Köszöntöm a benned lévő, fénylő gyermeket.
Köszöntöm a benned élő Krisztust. 

*Bereményi Géza: Gyerekkorom
**Weöres Sándor
Festmény: Hugo van der Goes: Jézus imádása, Portinari oltár, 1476-78. Uffizi Képtár, Firenze