Meglehetősen fosadék nap végén – nyomasztó pénztelenség már hónap közepén, amire parkolási büntetés dobott még egy lapát fekáliát, délutáni sírdogálás, gyomortájékon valami nem múló, tompa fájdalom, de eleve, hogy hétfő –, vánszorogtam ma a Keleti Károly utcában és egyszer csak megéreztem egy illatot, a virágzó hárs illatát, és azonnal leterített egy érzés, eggyé váltam vele, a gyerekkori június-érzés, mikor már felírtuk a táblára a  ..kációt!, elborított az az édes, semmihez sem fogható mámoros boldogság, hogy végtelen nyár és szabadság jön - mert akkor az idő még máshogy telt-, de ez még nem minden, mert ekkor balra néztem és végre meghallottam és megláttam ami körülöttem van, meghallottam a madarakat, és megláttam, amit ajándékként kaptam a hársillat mellé, legkedvesebb dolgaim egyikét, egy belső kertet, amely, bárhol is látok egyet, mindig teljes nyugalommal, derűvel, az életbe vetett mély bizalommal, sőt azzal a bizonyossággal tölt el, hogy minden rendben van. Magam sem tudom miért.