Szentendre piaca kicsi, gazdag. Most bezárták a vírus miatt, de amikor nyitva van, nagy az élet szombat délelőtt. A népek vásárolnak kecskesajtot, mézet méhésztől, bioretket aranyárban, kürtőskalácsot, füstölt húst a termelőtől, virágot, savanyúságot, tilinkót, erdei gombát, házilekvárt. Kiscica ingyen, papírdobozból. A piac a Bükkös patak partján terül el. Nagy fák, macskakő, napsütés, tavaszi idill.

Ide jár Welbach Lola is.
Kedvenc kofája Sanyi, akinek a piac rendetlenebb végében van standja, itt árulja asztaláról és nagy, kombi kocsija nyitott rakteréből a földes céklát, göcsörtös répát, fekete szilvalekvárt, tököt, tojást.
Sanyi nem rendezi el csinosan az áruját, de jól teszi, mert a saras összevisszaság őstermelői hangulatot ad portékájának és neki is. De ez nem marketing: látszik Sanyi kezén, meg az egész hetven körüli robusztus férfin, hogy ő tényleg a kertjéből jött, nem a nagybanin vette a cuccot tegnap este. Törzsvevőit nagyhangon, messziről üdvözli, a nőket mindig becézve, csókolom Jolika, Ágika.
A kirakott árun kívül a bennfentesek részére extra ajánlata is van, de ezt már halkan, sűrűn körültekingetve kínálja: sárga tyúk, kiváló pálinka a csomagtartóban lévő hűtőládából, csak tessék.
Lola első útja most is hozzá vezetett. Már kifizette a zöldséget Sanyinak, mikor az rejtélyesen kibökte:
- Lolika, lenne itt még valami, ami lehet, érdekli.
- Mi?
- Menjen a kocsi mögé, ott van a ponyva alatt.
- Sanyi, mit akar nekem eladni?
- Nézze csak meg.
- Kutya nem kell.
- Nem kutya az. Magát biztos érdekli, nézze csak meg, nem adom drágán. Meg nem is való mindenkinek.
Több se kellett, Lola már fordult is hátra. A ponyva alatt egy nagy ketrec volt, benne egy lény, akkora, mint egy nagyobb kutya. Vöröses szőre, pikkelyes farka, hosszú, kilógó, éles agyarai, rövid, lefűrészelt szarvai voltak. Elheverve, nyugodtan rágcsált egy csontot. Hátrafordult, ránézett Lolára és nem állat, hanem emberszeme volt. Felmorgott, de nem fenyegetően. Nem is morgott, inkább nyüszített.
- Sándor, mi ez?
- Démon. Biodémon. Háztáji, na. Erős, szorgalmas, mindent megtesz, amit Lolika parancsol neki. Csak be kell tartani a szabályt.
- Mennyibe kerül?
- Huszonnégyezer.
- Sok az nekem.
- Huszonkettő, és ez a vége.
- Tízért elviszem.
- Tizennyolc, és ez vége. Ezt Újpesten huszonkettőért is eladnám. Mos, főz, takarít, felássa a kertet, rendbe teszi a ruhákat. Még írni is tud! Hűséges, nem kell sétáltatni, nem harap, csak be kell tartani a szabályt, ez a legfontosabb. 
- Mi a szabály? – Lola remegett az izgalomtól, nem érdekelte a szabály, meg akarta szerezni a szörnyet, már onnantól, hogy először megpillantotta. Saját démon! Saját iszonytató, erős és ügyes démon!
- Egy szabály van: minden nap el kell mondani neki a napirendjét. Ez a legfontosabb Lolika. Ez egy kiváló démon, de rossz, gonosz. Mindig is az marad. Nem szabad tőle félni, és nem szabad elfeledkezni róla, mindig foglalkoztatni kell. El kell neki mondani minden reggel, hogy ettől eddig, takarítasz, aztán fát vágsz, felásod a kertet, kiteregetsz, főzöl. Írsz, eszel, alszol. Minden reggel el kell neki mondani, különben elfelejti mi a dolga, nem tudja mit csináljon, és szabaddá válik. És akkor nagyon veszélyes. Érti Lolika?
- Értem. Nem félek tőle. Megveszem.

Sándor segítségével beemelte a húzós, bevásárlókocsijába a lomha, nehéz démont, és hazavitte.
Minden a terv szerint ment. Reggelente magához szólította a démont, az letérdelt elé, Lola elmondta neki a napirendet, és elment dolgozni. Otthon a démon mindent megcsinált. Mikor ragyogott a ház, a démon nekiült írni, egy regénybe kezdett, nem is írt rosszul, sőt.
Ha csöngettek elbújt az ágy alá, ott kuksolt némán, mozdulatlanul, míg el nem mentek a vendégek. Telt az idő, a ház ragyogott, csodálatos napok voltak ezek, Lola hátradőlt, megszokta a démont és a szabály diktálta ritmust.

Aztán sok hónap múlva, mikor a démon jelenléte olyan volt már, mint egy mesebeli varázsmacskáé, aki otthon várja a főhőst az elvégzett dologgal, mindig csillogó házzal, na, akkor Lola a városban találkozott néhány barátjával nagyot mulatni.
És mivel addig minden tökéletesen működött, Lola elkövette azt a hibát, hogy nem ment haza. 
Az este elején még azt gondolta simán hazaér a napirend kiosztásra.
Aztán a lumpolás az éjszaka mélyére rántotta Lolát, s habár a barátai már mind hazaszállingóztak, ő még ismeretlenekkel mulatott tovább, vad helyeken. Amíg eszénél volt, mindig éppen indulni akart a démonjához, de halogatta, halogatta, aztán elfeledkezett róla.
Idegen szobában ébredt. Lassan tért magához. Hazasietett.
Gyorsuló léptekkel rohant a háza felé, már messziről látta a felszálló füstöt. Berontott és látta, hogy a démon a szenes, kiégett ház padlóján ül.
Tüzet rakott bent a házban, körülötte emberi maradványok, bűz.
Pofáján körbe csimbókos volt a szőr a vastagon, feketén rászáradt vértől, egy elszenesedett húscafatot rágcsált. Felnézett gazdája szemébe, nem állat, hanem embertekintettel. Állta Lola pillantását. Közben pikkelyes, hosszú farka lassan, nyugodtan verte a padlót.

inspiráció: Zen buddhista tanítás
kép: imgur.com