Drága Szindbád!

Forró, sűrű

Megint írótáborban. Megint a sűrűje: az év és a nyár idusa, lüktető hőség, kihalt utcák, kosztolányis, kisvárosi délután, a Babits házban nagy, tömör írók – Péterfy, Szilasi, Kukorelly, Márton, Tóth Krisztina -, meg szellős írócskák – köztük én -, és forró, sűrű napok, kíméletlen mondatokkal a szövegekről.
Csodálatos találkozások, az újak közt van itt pl. egy csaj, Nagy Izabella, aki nagyszerű verseket ír, persze rögtön megkörnyékeztem, nagyon érdekelt, sündörögtem körülötte, ami arra forgott ki, hogy a bemutatkozás után húsz perccel csak bámultunk egymásra mint két Lotti, jé, mi ikrek vagyunk, mindkettőnknek folyt a könny a szeméből, mert kiderült, hogy pontosan ugyanazokat a fájdalmakat éltük át eddig az életünkben, this is a beginning of a beautiful stb, tetkós, felnyírt hajú költőnő, magának is tetszene, maga Casanova. (Jó, nem Casanova. vicceltem)

Szóval a szokásos mámor. (közben figyel a sötét árnyék: az írás nem kávéház, ahogy Ottlik mondja, hanem kemény munka) Azt terveztem, megkérdem Öntől – Magától, kutya férfi -, hogy mit gondol arról, hogy nem a partikulárisat, hanem az univerzálisat kell csak írni, de magasröptű – s ahogy Edit mondja, bölcsészesen modoros – tervem elsöpörte a mai reggel hajmeresztő eseménysorozata.

Hajnali horror

A tegnap esti borvacsora után – présház a szőlődombok közt, aranyfényű demerung, távolban villámok, itt gitároznak és énekelnek (azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk), bortól csillogó szemek, nagy beszélgetések -, éjjel kettőkor még írtunk, Edit is, én is a kollégiumi szobában, ahol lakóhelyünk lett.
Európa legszutyokabb kollégiumát képzelje el, panel, megnyitása óta egy szemeteskosarat nem cseréltek benne. Nyitom a szekrényt, akasztom be kényeskedő szoknyáim, a szekrényajtó belső felén Duran Duran poszter, fosszília a nyolcvanas évekből. (de ez nem panasz: a tábor kevés pénzébe kerül a hallgatóknak, cserébe - a szálláson kívül - csak luxust kapunk, tejbe-vajba fürösztenek minket a szervezők. a szállást pedig kalandnak fogjuk fel baby)
Szóval, hajnali hat óra tíz perc van. A keleti oldalon van a szobánk, arcomra tűz a reggeli napsütés, nyöszörgök, nyitva az ablak, a sötétítő függöny – barna nejlon, tudja - lengedez, ha becsuknánk az ablakot ugyan sötét lenne, de nem harmincöt fok, mint most, hanem negyvenöt. Nyitva hát az ablak, betűz a kurva Nap, szobánk rozoga ajtaja is tárva, az az illúziónk, hogy így talán történik valami légmozgás szobánkban. (illúzió)
Észlelem, hogy ébren vagyok, a pokol tüzén égek. (megérdemlem) Hat óra húsz körül iszonytató zajt kezd valaki, egész közelről flexelik az agyvelőm. Kitámolygunk Edittel, nyitott ajtónktól egy méterre nagy, szőke bálnalány, a reggeli takarítónő, hatalmas kartondobozokat tépked, gyürköd, tapos, recseg a vastag papír.
Hörgésünkre – miért, miért most teszed ezt asszony? – azt válaszolja, hogy neki hatkor kezdődik a munkaideje, kész passz, ez van.
Elbotorkálok fogat mosni, majd szobánkban felmarkolok egy takarót, a meditációs párnám, telefonom, palack vizem, szemmaszkom, és cuccommal, mint egy hajléktalan, kóborolni kezdek az épületben, egy hűvös és csendes helyet keresve, ahol magzatpózban heverhetek még egy órácskát, míg összeszedek némi erőt a zuhanyzáshoz.
Zugomat a negyedik emelet nyugati szárnyának folyosóján találom meg. Leterítem takaróm, a folyosó köve azon keresztül is hűt, félájultan hallgatom a ház reggeli zakatolását, ajtócsapkodás, nevetés. (országomat egy Algoflexért) Nyílik ezen a szinten is egy  ajtó, nem moccanok. Ázsiai márványpoloskának tettettem magam.
Néhány perc múlva szapora papucsklaffogás, majd "rosszul van?” kérdezi valaki riadt hangon.
(a portás) Nem, nem vagyok rosszul, illetve de, a keleti szárny harmadik emeletéről száműztek ide, ott a kíméletlen takarítónő hatkor kezd, leave me alone, suttogom Diana hercegnősen. Portás el.
Aztán felkászálódok – ebből már nem lesz alvás -, lebotorkálok, zuhany - koedukált vizesblokk, nagyon szőrös férfiak kurjongatnak a tusolóban, Edit tegnap megírta -, elszánom magam, hogy csinálok egy teát, hoztam hozzá mindent – bögrét is -, csak forró víz kéne. De a konyha zárva.
A folyosói szóbeszédből kiderül, hogy emeletünkön tanyázik egy angol csoport is, a konyha az ő territóriumuk, csak ők használhatják a Kollégium Nagyon Értékes Vízforralóját.
A zárt konyha előtt agonizálok egy fotelben, üres bögrémben teafilter. Ekkor jön egy Férfi, aki brit angolul mond egy jó reggelt-tet, odalép a fotelhez, amiben ernyedek, sorry, mondja elegánsan, majd a fenekem alatti szivacs alatt kezd el matatni. Kihúz onnan egy kulcsot. (Edit vadul fotóz)
Kiderül, hogy ő az angol csoport vezetője, és én a konyhakulcs titkos helye felett heverek. Ezek után rögvest meghív egy forró vízre. A meghívást elfogadom. Welcome to the Hell’s Kitchen, mondom neki, nevetünk, eldiskurálunk a helyzet abszurditásán – Englishman in Szekszárd -, majd – viccesen – rajtam keresi a saját teáját, védem a teám, it is not your tea, it’s my tea.

Járt utat a járatlanért mindig hagyd el, baby

Igazat adok Editnek abban, hogy ha mi is elmentünk volna panzióba – mint egyes hallgatótársaink, akik megriadtak a kollégium cudar viszonyaitól -, ilyen szürreális kalandok nem történnének velünk. (magam nem tudnék panzióba menni, de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz) Így indult a ma. A nap végén pazar felolvasóest - Péterfy és Szilasi egészen kivételes -, majd két Író is számonkéri rajtam – igaz, mindkettő a negyedik pohár vörösbor után –, hogy miért nem publikálok rendes helyeken rendesen, a blog lófasz, öncélú masztizás – ahogy kibuggyan belőlük a „blog” szó, azt az undort -, de azért olvasgatják a Babyt – egóm hízik -, majd tanulságos beszélgetés az animáról és animusról, meg arról, hogy a szöveget meg kell baszni. Szimbolikusan. (velkamtuszexárd)
A többi izgalmas kalandot viszont már szóban mesélném el, édes Szindbád. Aztán megkérdeném maga mit gondol minderről. Írta, hogy látni szeretne. Maga hajós, én kalóz, csak összefutunk egy kikötőben. (Pompás volt legutóbb is.) Jövő hét? Mindezeket meg a többit megbesz.? Séta, ebéd meg a Szokásos?
Éjszaka írom ezt a levelet, közben kitört a vihar. Kinyitom az ablakot, kitámasztom a szoba rozoga ajtaját.
(Edit most nincs itt.) Jöjjön, aminek jönnie kell. (hajnali agyflex)
Imádom a nyári vihart.
Erősen öleli,
Majmunka