Olyan közegből érkeztem, ahol csak a furák és a csodabogarak olvastak.

  A szüleimnek voltak könyveik, de jobbára csak anyukám olvasott Szilvásyt, Clare Kenneth-et, Berkesit, Moldovát. Nem igazán volt kortárs szépirodalom a házban. Pedig szüleim nyitottak voltak, sok könyvünk volt, nem úgy, mint az átlag magyarnak, akinek csak szakács- és KRESZ könyve volt a nyolcvanas években.

Apukám szerint a szépirodalom Móricznál véget ért, ezért nem is volt soha hajlandó Móricz- utáni szerzőtől bármit olvasni.

Nekem az otthoni könyvkínálat kevésnek tűnt, tizenhárom évesen már bevégeztem velük, onnan kezdve lettem könyvtárlátogató. Sokat elárul az akkori falumbeli könyvtáros néniről, hogy amikor gimnazista koromban a thébai mondakörrel kapcsolatban kerestem könyvet, ő úgy értette, hogy a téboly mondakörrel foglalkozom, szólt is anyáméknak, hogy furcsa a kislány.

Szóval könyvtárba jártam. Itt találkoztam először Garcia Marquez, Kundera, valamint az Abigélen túli Szabó Magda kötetekkel. A könyvtárjárásból később szenvedélyes könyvesbolt látogatás lett, mert imádtam kisajátítani az írókat, úgy meg nehéz, hogy tudom azt a könyvet más is olvasta. A könyvvel intim kapcsolatba kerültem, mivel az ágyba, kádba, vécére is vittem magammal, ezért jobbnak láttam, hogy a kedvenceimet megveszem. Én voltam az, aki egyetemista korában a tankönyvekre, jegyzetekre kapott könyvcsekket lelkiismeret-furdalás nélkül szépirodalomra költöttem.

Ugorjunk pár évtizedet. Tavaly augusztus végén apukám egy balesetben szilánkosra törte a jobb combcsontját. Sokáig volt kórházban, nem tudott tévézni, „kénytelen volt” olvasni. Anyukám mindenféle magazinokat vásárolt neki, hogy ne unatkozzon. Egyik alkalommal mondta apa nekem, hogy olvasott egy kiváló novellát, de már nem emlékszik, hogy ki írta, valami alföldi fiú, tudom-e, hogy ki lehet. Először Grecsóra gyanakodtam, mert volt nála egy Nők Lapja, de mondta, hogy nem mert annak három neve volt.

És akkor megvilágosodtam: Cserna-Szabó Andrást olvasott.

Karácsonyra tehát megvettem neki Cserna-Szabó Sömmi című könyvét, hogy a kórházi rehabilitáción majd tudjon mit olvasni.

Apa (72) tervei között nem annyira az olvasás, mint inkább az egész kezelés elszabotálása állt, mert fájdalmas az a gyógytorna, és ha el lehetne lógni, úgy lenne a legjobb. Amikor úgy gondolta, hogy inkább meglépne, pont összefutott a doktornővel, aki figyelmeztette, hogy nyugodtan hazamehet, de akkor többé nem mehet vissza. Maradt. És mit csinált a maradása ideje alatt? Hát olvasott! És csinálta a gyógytornát.

Annyira tetszett neki a könyv és olyan szórakoztatóan beszélt róla a szobatársainak, úgymint Gézának (58), és Robinak (38), illetve a nővérkéknek, hogy mindenki kölcsönkérte a könyvet. Várólista lett. Először Géza kapta meg a könyvet. Aki, miután elolvasta bevallotta, hogy ez élete első könyve, mert még az általános iskolai kötelezőket sem olvasta.

Most Robi a soros, utána a nappalos nővér következik.

Innen kérem a Tisztelt Író Urat, hogy mikor ezen sorokat olvassa, tisztelje meg a szolnoki MÁV Kórház és Rendelőintézet (5000 Szolnok, Verseghy Ferenc u. 6-8.) Mozgásszervi Rehabilitáció 1. részlegének 3. szobáját az Ön által ajánlott legjobb (saját) könyvével, hogy apukám, Géza és társai is a kortárs magyar szépirodalom rajongói lehessenek, hogy követhessenek engem az úton!

Átlag Edit